A legtöbb embernek nincs problémája azzal, hogy megértően, kedvesen és elfogadóan forduljon a barátaihoz, ismerőseihez, ha nehéz élethelyzetbe kerülnek vagy bátorításra, támogatásra van szükségük. Ennek ellenére mégis inkább a belső kritikus kevésbé empatikus hangja szól hangosabban, ha saját magunk támogatásáról van szó. Miért gondolja a mai modern ember, hogy az önmagunkhoz való kedvesség, együttérzés és empátia negatív? Miközben Kristin Neff, az austini Texasi Egyetem oktatáspszichológiai tanszékének docense szerint az önegyüttérzés még fontosabb is, mint az önbecsülés.

Az önegyüttérzés gyakorlása segít elhallgattatni a bennünk lévő kritikus hangot

Kedvesség, irgalmasság, gyengédség, jóindulat, megértés, empátia, együttérzés. Csak néhány, a legtöbb ember által abszolút pozitívnak tartott tulajdonság közül, amelyek mások – legyen az ember vagy állat – megsegítésekor kerülnek előtérbe. Úgy tűnik azonban, hogy valamiért mégsem ezek aktiválódnak, amikor a saját magunkkal szembeni ÖNegyüttérzésre lenne szükség. Sokan egyenesen öncélúnak, önsajnáltatásnak vagy egyszerűen önzőségnek gondolják, ha saját magukat és az érzéseiket állítanák a középpontba. Miközben a mai kultúrában önmagunk hibáztatása és büntetése szinte elfogadottá vált.

A mai rohanó és elvárásokkal teli társadalomban ideálisnak tűnik, ha egy édesanya gyerekek és munka mellett is odaadó feleség, aktívan részt vesz az iskolai, óvodai teendőkben, támogató barát, építi a lakóhelye közösségét és emellett a háztartást is rendben tartja. Egy idő után krónikus fáradtság, depresszió vagy álmatlanság formájában kezd jelezni a szervezete, egyre nehezebben bírja a kihívásokat, és gyakoribbá válnak családon belüli veszekedések.

• Miért érezzük ilyenkor mégis úgy, hogy valamit nem jól csinálunk?
• Miért szidjuk magunkat az elmaradt edzések miatt?
• Miért gondoljuk kevesebbnek magunkat, ha bűntudat helyett kedvességgel, megértéssel reagálnánk?

A fenti példa egyre többeket érint, és bár sokaknak vannak aggályai az önszeretettel kapcsolatban, érdemes bevezetni az önegyüttérzés gyakorlatát a mindennapokba, elfogadni és megérteni az aktuális érzéseket, tapasztalatokat és a tévhitek felszámolásával melegséggel, gyengédséggel segíteni át önmagunkat a nehéz időszakon.

Az önegyüttérzés gyakorlása segít elhallgattatni a bennünk lévő kritikus hangot, csökkenteni a depressziót, a szorongást és a stresszt. Ezáltal egyenes út a boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet felé.

Mi nem az önegyüttérzés?

Az önegyüttérzés nem önsajnálat

Az egyik legnagyobb tévhit az önegyüttérzést az önsajnálattal azonosítani. Az önegyüttérzés valójában pont az önsajnálat ellentéte, amelyet leginkább akkor érzünk, amikor balszerencse ér bennünket.

Az önegyüttérzés ezzel szemben segít elfogadni és tudatosan megélni a nehéz élethelyzeteket és kedvességgel, együttérzéssel feldolgozni vagy elengedni azokat.

Paradox módon a kutatások szerint az önegyüttérzést gyakorló emberek sokkal kevésbé hajlamosak a önsajnálatra. Mi több Filip Raes 2003-ban a Leuven Egyetemen végzett kutatása alapján az önegyüttérzést rendszeresen gyakorlók kevésbé panaszkodnak balszerencséjükre, ezzel együtt kevesebben számoltak be szorongásról és depresszióról is.

Az önegyüttérzés nem a gyengeség jele

Egy olyan világban, ahol már kisgyerekeket is leszoktatjuk a sírásról a gyengeség jelének tűnhet a nehéz élethelyzetekben felvállalni és kimutatni a valódi érzéseket.

Ahelyett, hogy felismernénk és teret engednénk a lelki fájdalomnak, az elfojtás, az önmarcangolás és az önhibáztatás kerül előtérbe.

A kutatások szerint azonban az önegyüttérzés a megküzdés, rugalmasság és a továbblépés egyik legerősebb forrása.

Az önegyüttérzés nem tesz önelégültté

Óriási tévhit azt gondolni, hogy az önegyüttérzés aláássa a fejlődésre, önfejlesztésre való hajlamot.

Attól, hogy nem kritizáljuk és bántjuk, hanem támogatjuk és biztatjuk önmagunkat még inkább szárnyakat adunk a fejlődésnek.

Gondolj csak bele, hogy a kisgyereket sem bántással, degradálással motiválják a szülők, hanem dicsérik, büszkeségükről biztosítják.

A kudarcok elismerése és elfogadása, a csalódottság esetén is megjelenő együttérzés és az öngondoskodást jelentő reakciók segítenek erősíteni az önbizalmat, új lendületet adni a motivációnak és elkötelezetté válni abban, hogy még jobbak legyünk és ne kövessük el újra a korábbi hibákat.

Az önegyüttérzés nem tesz nárcisztikussá

Senki sem szeretne átlagos lenni, miközben teljesen természetes, hogy senki sem lehet minden területen átlagon felüli. Még akkor is, ha bizonyos területeken kiemelkedően jók vagyunk, mindig lehet valaki, aki még tapasztaltabb, még sikeresebb és képzettebb a területen.

Azzal, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat ezeket a élményeket kudarcként éljük meg, és máris megszólal a belső kritikus. Mindeközben a modern kori diákok nárcizmusát mutató pontszámok az 1987 óta vezetett kutatások szerint minden eddiginél magasabb szintet vannak.

A szülők, a tanárok, a munkahelyi vagy éppen a társadalmi elvárások megkövetelik, hogy a legjobbak, a leggyorsabbak, a legproduktívabbak legyünk. Miközben elfelejtik kiemelni a különlegességet és nagyszerűséget, amivel éppen az egészséges önbecsülést építhetnék.

Az önegyüttérzés nem értékel és nem ítél el. Egyszerűen segít, hogy kedvesen és a elfogadóan viszonyuljunk önmagunkhoz a változó körülmények között, és akkor is, ha kudarcot vallunk valamiben.

Az önegyüttérzéshez nem kell jobbnak éreznünk magunkat másoknál, és akkor is támogat, amikor az önbecsülésünk éppen a hullámvölgy alján van.

Az önegyüttérzés nem egyenlő az önbecsüléssel

Bár az önegyüttérzés és az önbecsülés hasonlónak tűnhetnek, valójában sokban különböznek egymástól. Az önbecsülés a pillanatnyi önértékelésről szól, az észlelt értékünkre vonatkozik vagy arra, hogy mennyire szeretjük magunkat.

A modern nyugati kultúrában az önbecsülés gyakran azon alapszik, hogy mennyire vagyunk kitűnőek vagy különlegesek. Az önbecsülés növelésére tett kísérletek pedig sokszor nárcisztikus, önelégült viselkedéshez vezetnek.

Az önbecsülés éppen ezért hullámzóan változik. Akár percek alatt süllyedhet a fellegek közül a mélybe. A kudarcoktól való félelem pedig éppen arra ösztönözhet, hogy elrejtsük a hiányosságainkat.

Az önegyüttérzés ezzel szemben állandó, nem értékel, nem ítél. Egyszerűen csak elfogad, támogat és épít, mert minden ember megérdemli az együttérzést, a megértést. Önmagától is. Nem csak akkor, ha szép, okos, gyorsabb vagy hatékonyabb, mint a többiek.

Az önegyüttérzés segít tisztán látni az eseményeket, kedvesen elismerni a személyes kudarcokat, ami érzelmi rugalmasságot és magabiztosabb énképet épít.

Az önegyüttérzés nem tesz önzővé

Az önegyüttérzést sokan összekeverik az önzőséggel. Ha valaki időt és energiát nem kímélve azzal foglalkozik, hogy másoknak segítsen, az teljesen elfogadott. Míg ha az ember ugyezt az időt és energiát a saját lelki, mentális és fizikai támogatására fordítja, az már önzőség? Aligha.

Amikor elmerülünk az önhibáztatásban vagy a bűntudatban, valójában beszűkül a gondolkodás és még kevesebb energia marad bármi másra fókuszálni.

Ezzel szemben, amikor gondoskodóbbak tudunk lenni önmagunkkal, ki tudjuk elégíteni az érzelmi szükségleteket, akkor sokkal nyitottabbak vagyunk a mások felé való együttérzésre is. Paradox módon éppen önmagunk bántása tesz önzővé.

Legyél önmagad barátja is!

Töltsd le az ingyenes e-bookot és tapasztald meg konkrét gyakorlatokon keresztül is az önegyüttérzés erejét!

Forrás:
https://www.mybestself101.org/what-selfcompassion-is-not
https://greatergood.berkeley.edu/article/item/the_five_myths_of_self_compassion
https://selfcompassion.web.unc.edu/what-is-self-compassion/what-self-compassion-is-not/
https://self-compassion.org/what-self-compassion-is-not-2/#:~:text=Self%2DCompassion%20is%20not%20self%2Dpity.&text=Self%2Dpity%20tends%20to%20emphasize,feelings%20of%20isolation%20and%20disconnection