Életünk nagy részét azzal tölthetjük, hogy – Tara Brach szavait idézve: a „méltatlanság transzának” nevezett állapotban élünk, a krónikus hiányérzet csapdájába esve. Bár ritkán vagyunk ennek tudatában, folyamatosan értékeljük magunkat. Gyakran érzékelünk egy szakadékot aközött a személy között, akinek szerintünk lennünk kellene, és a pillanatnyi tapasztalataink között. Emiatt a szakadék miatt úgy érezzük, hogy valamilyen módon nem vagyunk rendben. Mintha eredendően hiányosak lennénk. 

Az idő nagy részében egyszerűen nem is vagyunk tudatában annak, hogy mennyire átható az az érzés, hogy “valami nincs rendben velem”. Mint egy észrevétlen méreg, életünk minden területét megfertőzheti. Például a kapcsolatainkban kifáraszthatjuk magunkat azzal, hogy megpróbáljuk elérni, hogy mások egy bizonyos módon lássanak minket – okosnak, szépnek, spirituálisnak, erősnek, vagy bármi is legyen a személyes eszményképünk. sajnos nehéz spontánnak vagy kreatívnak lenni, vagy kockázatot vállalni – vagy akár csak ellazulni a pillanatban -, ha azt hisszük, hogy nem vagyunk elég jók.

Ezen az estén életünk legfontosabb kapcsolatával törődünk: saját magunkkal.